Plusz egy

Tegnap bravúros hajrával befejeztem Audrey Niffenegger második regényét, a Her Fearful Symmetry-t is, úgyhogy gyorsan leírom, mint gondolok róla, mert sok mindent, és nem akarom elfelejteni.

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

(William Blake: A tigris, Szabó Lőrinc fordítása)

A regény alapja az, hogy Londonban meghal Elspeth Noblin és végrendeletében 20 éve nem látott, Amerikában élő ikertestvére ikerlányaira hagyja a lakását, két feltétellel: legalább egy évet kell ott élniük, mielőtt eladhatják, és a szülők (Elspeth testvére és a férje) nem léphetnek a lakásba. Ez érdekes családi titkokat sejtet és nem kell Sherlocknak lenni, hogy rájöjjünk, vajon mi "a nagy titok", de ilyen az egész könyv... rávezet, megvezet, és közben mégis sikerül fenntartania a figyelmet.

A lányok tipikus amerikai fiatalok, nem sok céljuk van az életben, tengnek-lengnek, épp jókor jön az ingyen angliai út. Majd ott kitalálják, mihez is kezdjenek magukkal (persze nem nagyon). Bár nincs sok tapasztalatom ikrekkel, de különösnek találtam, hogy 21 éves lányok ennyire akarjanak egyformán öltözni, együtt aludjanak, együtt csináljanak mindent. Valentina ugyan vergődik ebben, de nem meri kimondani, "egérkének" szólítja a testvére is, Julia.

A házban, ahol Elspeth élt, még két lakás van, az egyikben volt szeretője, Robert lakik, a másikban Martin, a keresztrejtvény-készítő és felesége, a holland Marijke. Mindannyian nagyon különös, antiszociális figurák, Martin pl. kényszeresen számol (visszafelé, latinszámokkal) meg kényszeresen mos, hogy így elkerüljön "bajokat", míg Marijke végül el is hagyja, mert nem bírja már ezt az őrületet. Robert meg az a zakkant bölcsész-fajta, aki a szomszédos Highgate Cemetery történetéből írja a PhD-dolgozatát. Na, hát ez mindent elmond róla szerintem.

Ide költöznek be a lányok, és bár azt várjuk, forgassák fel mindenki életét, amit bizonyos fokig meg is tesznek, de közben mégsem. Az ő életük sem úgy fordul ki a sarkaiból, ahogy gondolnánk: nem vetik bele magukat a londoni életbe, ellenben egyre nehezebben viselik (főleg Valentina) az együttlétet.
Igazi kísértethistória ez, hiszen közben kiderül, hogy Elspeth szelleme továbbra is a lakásban van és ahogy egyre erősödik, úgy egyre több jelét adja létezésének. Gyakorlatilag arra edz, hogy kísérthessen.

Robert egyszer mond valami olyasmit, hogy e. mindig tudja, mit akar és meg is kapja, nem egy szeretni való figura, és a könyv végén felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tudta azt is, mi fog vele történni a halála után és előre kitervelte az egészet (most én is titokzatoskodom), vagy ha már így történt minden, akkor élt az alkalommal, és semmiféle erkölcsi, etikai gátlás nem tartotta visssza.

A történet a szeretet és a szerelem különböző formáiról is szól, a megszállottságról, ami ott él minden szereplőben. Amilyen különösek, annyira szerethetőek amúgy, mert mindegyik mutatja egy sebezhető, igazi oldalát, amikor legszívesebben az ölünkbe húznánk a fejüket és simogatnánk őket (de lehet, hogy csak a csoki-megvonás beszél belőlem). A végén mindenki megkapja, amit akart és mégsem (olyan ez, mint a királylányos mesék: hozott is ajándékot, meg nem is...).
Engem csak az bosszantott fel, ahogy a végén Robert elmegy, de ez is csak elméletben, mert a könyvben odaillő és érthető, de a valóságban fellógatnám az első fára. (Ha elolvassátok, megértitek talán).
Identitás-keresés, kommunikáció-hiány ill. félrebeszélés, és a nagynéni kísértete... Izgi.

2009 könyvekben

Az évet nagy fogadalmakkal indítottam, egy 2008-as játék ugyanis meglehetőst szíven ütött: alig tudtam összevakarni öt olyan könyvet abból az évből, amit jó szívvel ajánlottam volna.
Ez az év is úgy indult, hogy bár forgattam könyveket, valahogy egyik sem ragadott meg... volt, amit végignyüglődtem ("becsületből"), volt, hogy inkább feladtam. És akkor jött Euthymia, az én felmentő seregem.

Nagyon nagyvonalúan és csupa lelkesedéssel elküldte nekem Stephen Clarke két könyvét, amelyek angolul "A Year in the Merde" és "Merde Actually" címet viselik. Faltam minden betűjüket, jókat vihogtam buszon ülve, a munkahelyemre is magammal vittem őket, mire van az ebédszünet, ha nem kikapcsolódásra.
Paul West kalandjai Franciaországban nagyon szórakoztatóak, és sztereotípiákra építve ugyan, a francia lélek kanyarait mutatják be. Hogyan éli meg (túl) egy franciául kezdetben csak tőszavakban (sem) beszélő angol férfiember az új munkahely éghajlatát, a párkapcsolatokat, a hivatali bürokráciát és a francia nemzet alapelemének számító sztrájkokat?
Nehezen, de aztán megembereli magát és felülkerekedik a (kutya-)szaron.


Csont éppen nélkülünk nyaralt Görögországban, amikor a heti locsolás alkalmával körülnéztem a könyvespolcán is. Ezt egyébként figyelmeztetésképpen itt szeretném tisztázni: ha valakinek a lakásához kulcsot kapok, biztos lehet benne, hogy végignézem a könyveit (ööö... akkor is, ha nem kapok kulcsot, de beengednek). Akár el is hozok egyet-egyet. Viszont vigyázok rá és visszaadom.
Nála találtam meg Anthony Bourdain Kitchen Confidential c. konyha-életrajzát, ami újabb álmatlan éjszakákat okozott: azért, mert egyszerűen letehetetlen volt.
Bourdain ma már jó nevű séf, tévéműsora van meg minden, ami kell, de a könyvből kiderül, honnan indult (Balatoni-szintű kifőzdékből), milyen mélységeket járt meg (drogok, bulik stb.), és ennek ellenére hogyan lett belőle mégis valaki. Azt is megtudjuk egyébként melyik napon ne együnk étteremben, illetve mi az, amit - bár hívogató - kerüljünk el minden áron.
Ha valaki nem rajong Ramsay f-stílusáért, akkor azért hagyja ki ezt a könyvet, mert ez is bővelkedik a profán leírásokban. (Egyébként az is felmerült bennem többször, ezt is a Z-osztóval kell olvasni: mindennek csak a fele igaz?)


Szintén "lopott" könyvek sorakoztak utána: elsőként Philippa Gregory-tól A másik Boleyn-lány. Tudom, hogy film is készült belőle és el vagyok késve ennek a felfedezésével, de én rutinból kerülöm a történelmi filmeket, ha csak nem nagyon populárisak, mert akkor lehet, hogy valaki rászed... VIII. Henrikkel azonban sosem volt jó kapcsolatom, így ez lehet, hogy ennek ellenére is ment volna a süllyesztőbe.
Na, száz szónak is egy a vége, A másik Boleyn-lány olvasmányos, bár kissé vaskos kötet. Nem javallott metrózáshoz, sem a fodrászhoz a várakozás idejére. Inkább olyan üljünk le egy nagy pohár limonádéval (mellette túrós palacsinta), pakoljuk fel a lábainkat és merüljünk el a kor intrikáiban típusú írás. (És csak úgy mellékesen: nagy szívás lehetett nőként abban a korban élni!...)


A nagy kedvencem azonban a félig kanadai Camilla Gibb Sweetness in the Belly c. könyve lett: szó szerint fájt, ha le kellett tennem, olvastam hajnalokig. A főhős Lilly úgy mesél gyermekként, fiatal nőként Afrikában töltött éveiről, hogy az az érzésem támadt, egy kávézóban ülök a legjobb barátnőmmel és ő csak mesél, mesél, megállíthatatlanul. Mesél Etiópiáról, ahol megismerkedett egy férfivel és mesél londoni életéről, ahol ápolónőként az etióp menekülteken igyekszik segíteni, miközben minden pillanatban arra vár, hogy újra felbukkanjon az a férfi.
Az a fajta akár-meg-is-történhetett-volna történet ez, amit én nagyon szeretek. Valós történelmi keretek közé helyezett kitalált főhős, és amit a vándorlásról, gyökértelenségről, segíteni akarásról és elereszteni képtelenségről mond, az engem nagyon mélyen érintett.


Nagy nyári horgászutunkra Audrey Niffenegger Az időutazó felesége c. könyvét vittem magammal. Ez sem novella-típus, és kivételesen azt kell mondjam, a történetből készült film sokkal jobb... Már csak azért, mert a könyv rengeteg olyan apróságra, utólag jelentéktelennek ítélhető részletre kitér, amit a moziból időkorlát miatt kivágtak. És milyen jól tették.

Nagyon szép és keserédes szerelmi történet, mások az elejére írták, hogy bele kell jönni az időugrálásba, nekem azzal nem volt gond, ellenben a végét nagyon elnyújtottnak találtam, meg aztán úgyis tudjuk, mi történhet... Ja, a történet lényege, hogy a könyvtáros Henry egy genetikai "hiba" folytán el-eltűnik, időutazik oda-vissza a felesége múltjában és jövőjében, így ismeretségük valójában sokkal régebbi, mint ismeretségük. :) Viszont amit az előbb pont kárhoztattam, hogy a könyv hosszú és túl részletes, az egyben az erőssége is, mert minden szereplő kerek egész, nagyon ki vannak gondolva, el vannak találva, emberiek, kicsit mindenkit mintha ismernénk, vagy legalábbis van valaki, akire emlékeztetnek.


És mivel kíváncsifáncsi vagyok: ti mit olvastatok az idén, mi az, amit ajánlanátok másoknak?

(önjáró bejegyzés)

A következő 9 hónapról és a karácsonyról is

...mer' nekem is csak jár a szám meggondolatlanul... szóval az történt, hogy karácsonyi ebédről hazafelé valahogy felmerült ma a téma, hogy Nagylábú sosem fogja megtudni, milyen terhesnek lenni (ha csak a tudomány és brit tudósok elő nem állnak valami remek felfedezéssel), és akkor azt találtam mondani, hogy ha 9 hónapig nem inna alkoholt, azért viszonylag közel kerülhetne az élményhez, aztán szó szót követett, és most ott tartunk, hogy fogadtunk.
Ha ő nem iszik alkoholt, én nem eszem csokit. Készüljetek kilenc hónap picsogásra, mert itt a hormonok fognak repkedni.

* A karácsony meg úgy volt, hogy szenteste YSB-nél ettük magunk degeszre, ahol a magyar és az olasz konyhát igyekezett mesterszakácsunk összebékíteni, így volt tengergyümölcsei saláta és sült kacsa is, meg a gesztenyetorta, amit Nagylábú-anyu mindig olyan finomra csinál.
Úgy tűnik, elég hangosan imádkoztam az angyalokhoz, mert küldött nekem a Jézuska egy határidőnaplót, amit nagyon szerettem volna, meg az Ocean's 11-t, amire már egyáltalán nem számítottam, így még nagyobb volt a meglepi. Ezenkívül nem elhanyagolható mennyiségű teát is kaptam három felől is, amiben az a vicc, hogy egymástól függetlenül ugyanabban a boltban jártak, de nem ugyanazt választották. Most megvan a teljes szelekció.
Nagylábú is megkapta szíve vágyát, a Terminátort és a Star Treket DVD-n, a vonatkozó sztori pedig az, hogy mire az angyalka a boltba ért, elfelejtette, melyik két filmért dobog a kis férje szíve. Álltam ott bizonytalan, és csak azt tudtam, hogy van bennük t-betű - egy filmekre specializálódott üzletben azért akad néhány ilyen... És akkor belebotlottam az egyik srácba a cégből, aki ezen specifikációk alapján (két akciófilm, van bennük t-betű) rábökött a helyes megoldásokra, és most kéne neki írnom valami hála-zengedelmet, mert öröm, az volt, nagy.
Ma hagyományainkhoz híven Csontnál töltjük az estét, a "karácsonyi maradék" csereprogram jegyében... Mi visszük a beiglit meg a rakott káposztát, ő meg a görög finomságokat adja, és még hokimeccs is lesz.

Békés karácsonyt kívánunk!

Most pedig balra el, oda, ahol fenyőillat, meleg beigli, ünnepi mosoly és mindenféle meglepik várnak.

Kívánunk mindenkinek vidám ünnepet!

(önjáró bejegyzés)

Egy darabka Montreál...

Montreál klassz hely és rengeteg helyi ajándék-ötletet kaphatunk, ha egy kicsit nyitva tartjuk a szemünk. Íme egy szubjektív Top10-lista részben a Gazette összeállításában:

1) Leonard Cohen CD, a legutóbbi dupla CD-dupla DVD Live In Londonnak szerintem sokan örülnének, esetleg koncertjegy - mondjuk 2010. március 15-re, Zágrábba, az jó közel lenne otthonhoz.

2) 9-es mez. Ennek Montreálban több büszke viselője is volt, Gordie Howie és Bobby Hull sima 9-essel játszott, a híres Wayne Gretzky duplázott (99), és ott volt természetesen a Rakéta, Maurice "the Rocket" Richard, szintén 9-essel. A Habs 100-ik születésnapja alkalmából pedig a retro pólók megvásárolhatók minden fontos számmal.

3) Humbug a Stilwell-től. A humbug nem az, amire gondoltok, hanem eredeti angol keménycukorka, amit a Stilwell-család kezdett el készíteni Montreálban valamikor a '20-as években. Külsőre olyan, mint a selyemcukor, de az ízesítése egész más.

4) Karácsonyi teázás egy vasúti kocsiban. A Vasútmúzeumban, kizárólag karácsonykor, sütivel, programmal körítve.

5) Az oka-i trappista szerzetesek nemcsak sajtot, csokoládét is készítenek. Én például kibékülnék egy csokoládé jászollal, csak nem tudom, mennyire illik megenni a kisjézust.

6) A "Till We Meet Again" (A következő találkozásig) c. musical a II. vh. alatt a montreáli Mount Royal Hotelből sugárzott rádióadások alapján készült, akkoriban népszerű dalok, hírek, az Európában szolgáló katonák leveleiből való részletek szolgáltatták a műsor anyagát. A musical kísérő CD-je 30 dalt tartalmaz, köztük a címadó We'll Meet Again-t Vera Lynntől.

7) Egy igazi romantikás ajándékhoz pl. elvihetjük a párunk a Mount Royalra lovasszánozni.

8) Montreál a divat egyik nagyvárosa, ha a pénztárcánk engedné, válogathatnánk mondjuk Andy Thé Anh kollekciójából. Ha csak kicsit akarunk kirúgni a hámból, vegyünk Parasuco-farmereket.

9) A montreáli decemberek egyik meghatározó balett előadása (természetesen) a Diótörő. Amire én az idén sem kaptam jegyet (duzzogott Manka).

10) Végül találtam egy érdekes könyvet is, Putting Down Roots: Montreal's Immigrant Writers (Gyökeret ereszteni: Montreáli bevándorló írók) címmel Elaine Kalman Naves válogatott össze egy kötetre való írást.


---

Nagylábú továbbra sem hajlandó vallani a karácsonyfa alatt várakozó dobozokról, sőt, elmenekült itthonról, így van időm álmodozni...

Pucér hölgyek karácsonyi dala

És akkor most tegye fel a kezét, aki a "pucér hölgyek" miatt jött, meg az is, aki azért a dalra is kíváncsi volt...
Már csak négyet kell aludni, Nagylábú azonban nem hajlandó elárulni, mi lesz majd a fa alatt nekem. Rajta van a listámon, kíváncsiskodtam volna, de ezt sem volt hajlandó elárulni. Mondjuk, nem is szűkítette volna le nagyon a lehetőségeket, mert jó hosszú listám volt (először nem akartam írni, de Nagylábú erőltette, és akkor meg belelendültem, de nagyon. Volt rajta masszázs is).

Nagylábú szentté avatása

nem az idén lesz, de a fiú ma megint egy lépéssel közelebb került hozzá. Történt ugyanis, hogy Manka nagyon felelőtlen és meggondolatlan mód azt vállalta magára, hogy a mhelyi karácsonyi ebédre mini pizzákat fog vinni. Most azt ne is firtassuk, hogy egyáltalán hogy merült ez fel bennem - nyilvánvalóan elvette az eszem a fhansziázás -, mert az elmúlt években főleg gyümölcssalátában utaztam, azzal nem kell sokat szöszölni, szóval mini pizza.

Ezek a nagy nap előtti estén már csak "kurva kis mini pizzák" néven futottak nálunk, mert persze elfelejtettem megvenni őket, de aztán az IGA-ben mégis volt tíz, és akkor ma reggel a mhelyem konyháján azt mondta az egyik legkedvesebb szakács, hogy Nem Melegítheti Fel Nekem őket, mert náluk is új vezetés van, már nem csinálhatnak ilyesmit. Erre nekem nagyon kikerekedett a szemem, mert mi a p*csát csináljak tíz nyers kis mini pizzával, de gondolhatjátok, Nagylábúnak hogy kikerekedett a szeme, amikor felhívtam, hogy megnyerte a lottó ötöst... és egye fene, lemondok a masszázsomról... csak menjen haza, 1/2 12-re süsse meg a kurvákat és hozza vissza őket...
És bár rengeteg érvet felhozott, amiért nem, de aztán mégis, és jók lettek, elfogytak, ámen. Jövőre szaloncukrot mondok majd, azt csak meg kell venni.

Egyéb híreink közt megemlíteném, hogy sikerült a francia-vizsgám, jöhet az újabb szint januártól..., valamint ma -29°C-ra ébredtünk és most épp három pulóver van rajtam (ez azért hír értékű, mert amikor Líviával beszélünk, ő mindig kis topokban lát, amiből nagyon tévesen azt a következtetést vonhatná le, hogy én jól bírom a hideget, pedig nem, én mindig fázom, csak eddig fűtöttek itt. Most, télen, éppen nem fűtenek... vagy nem tudom. Felborult a hőháztartásom.*)

* Ezt a mondatot már nagyon le akartam írni egyszer.