Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?
(William Blake: A tigris, Szabó Lőrinc fordítása)
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?
(William Blake: A tigris, Szabó Lőrinc fordítása)
A regény alapja az, hogy Londonban meghal Elspeth Noblin és végrendeletében 20 éve nem látott, Amerikában élő ikertestvére ikerlányaira hagyja a lakását, két feltétellel: legalább egy évet kell ott élniük, mielőtt eladhatják, és a szülők (Elspeth testvére és a férje) nem léphetnek a lakásba. Ez érdekes családi titkokat sejtet és nem kell Sherlocknak lenni, hogy rájöjjünk, vajon mi "a nagy titok", de ilyen az egész könyv... rávezet, megvezet, és közben mégis sikerül fenntartania a figyelmet. A lányok tipikus amerikai fiatalok, nem sok céljuk van az életben, tengnek-lengnek, épp jókor jön az ingyen angliai út. Majd ott kitalálják, mihez is kezdjenek magukkal (persze nem nagyon). Bár nincs sok tapasztalatom ikrekkel, de különösnek találtam, hogy 21 éves lányok ennyire akarjanak egyformán öltözni, együtt aludjanak, együtt csináljanak mindent. Valentina ugyan vergődik ebben, de nem meri kimondani, "egérkének" szólítja a testvére is, Julia.
A házban, ahol Elspeth élt, még két lakás van, az egyikben volt szeretője, Robert lakik, a másikban Martin, a keresztrejtvény-készítő és felesége, a holland Marijke. Mindannyian nagyon különös, antiszociális figurák, Martin pl. kényszeresen számol (visszafelé, latinszámokkal) meg kényszeresen mos, hogy így elkerüljön "bajokat", míg Marijke végül el is hagyja, mert nem bírja már ezt az őrületet. Robert meg az a zakkant bölcsész-fajta, aki a szomszédos Highgate Cemetery történetéből írja a PhD-dolgozatát. Na, hát ez mindent elmond róla szerintem.
Ide költöznek be a lányok, és bár azt várjuk, forgassák fel mindenki életét, amit bizonyos fokig meg is tesznek, de közben mégsem. Az ő életük sem úgy fordul ki a sarkaiból, ahogy gondolnánk: nem vetik bele magukat a londoni életbe, ellenben egyre nehezebben viselik (főleg Valentina) az együttlétet.
Igazi kísértethistória ez, hiszen közben kiderül, hogy Elspeth szelleme továbbra is a lakásban van és ahogy egyre erősödik, úgy egyre több jelét adja létezésének. Gyakorlatilag arra edz, hogy kísérthessen.
Robert egyszer mond valami olyasmit, hogy e. mindig tudja, mit akar és meg is kapja, nem egy szeretni való figura, és a könyv végén felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tudta azt is, mi fog vele történni a halála után és előre kitervelte az egészet (most én is titokzatoskodom), vagy ha már így történt minden, akkor élt az alkalommal, és semmiféle erkölcsi, etikai gátlás nem tartotta visssza.
A történet a szeretet és a szerelem különböző formáiról is szól, a megszállottságról, ami ott él minden szereplőben. Amilyen különösek, annyira szerethetőek amúgy, mert mindegyik mutatja egy sebezhető, igazi oldalát, amikor legszívesebben az ölünkbe húznánk a fejüket és simogatnánk őket (de lehet, hogy csak a csoki-megvonás beszél belőlem). A végén mindenki megkapja, amit akart és mégsem (olyan ez, mint a királylányos mesék: hozott is ajándékot, meg nem is...).
Engem csak az bosszantott fel, ahogy a végén Robert elmegy, de ez is csak elméletben, mert a könyvben odaillő és érthető, de a valóságban fellógatnám az első fára. (Ha elolvassátok, megértitek talán).
Identitás-keresés, kommunikáció-hiány ill. félrebeszélés, és a nagynéni kísértete... Izgi.










